A világom

Könnyes szemmel, sebzett lélekkel
Alszom én, könnyáztatta párnámon
S midőn gondolataim mesze szállnak, álmodom
S hirtelen jeges fuvallat csapá meg arcom
Messzi tűz füstjének illatát szippantá orrom
Érzem hogy otthon nagyok
Szemem zárva, próbálok
erőt venni s felállni
Fájó lelkem utolsó erejével
Kinyitom szemem s látám
Jeges világ tárul elé
Oly mesebeli hely hol a jég az örök úr
S fagyos királysága érintetlen
Vad, zabolátlan
Előttem a jég világa
Mögöttem a fagy birodalma
Hajam fürtjeit elkapja az északi szél
S kíváncsi gyermekként játszik vele
Arcomon érzem a jégkirálynő fagyos csókját
Érzem ahogy a hűs szél ujjaim közt fütyüli
Ősi dallamát
Lábaim hírtelen útra tévednek
Érzem talpam alatt e fagyott birodalom hűs ölelését
Utam fák kisérik
Mint megannyi sötét csontváz
Kik kérlelőn az égre emelik kezüket
S úgy könyörögnek az életért
S utam végén e királyság trónja elé érek
Roppan hely magasodik
Gerince a felhőket vágja
Nemes és ősi
Szilárd és örök
S ekkor meglátom Őt
E jeges trón uralkodóját
Éjszín szárnyin csillan a pára
Mint megannyi gyémánt
Hosszú farka elegánsan pihen mellette
sötét karmai mint a legtisztább obszidián
A téli nap fátyolos fénye
Mint tükrön verődik vissza róluk
Hosszú haját a szél
Mint éret gabonamezőt fújja
Sárga szembogara
Mely fekete szeme közepén pihen
Mint telihold a sötét éjt
Úgy világítja be e világot
E szemek várakozón néznek reám
Érzéki szája félmosolyra húzódik
S halkan az északi szélbe suttogja
Gyere, gyere másik felem
S lelkem megtelik erővel
Elkezdek futni felé
Gyorsabban, mint eddig bármikor
Fel a hegyre, át e jeges világon
Csak hogy vele lehessek
Gavryel
A démonom, az átkom
A szeretőm, a gyámolítóm
Rohanok felé, s elérem
Felérek szívem jeges trónjához
S kitárt karokkal fogad
Az Én démonom
Az én édes Gavryelem
Karjaiba omlok, s ölelem
Ölelem mint még soha
S Ő karjaiba vesz
Gyengéden átölel
Egyszín hajunk egymásba fonódik
Körbezár éjszín szárnyaival
Sötét tollainak melege
Elhessenti a hideget
Ölel, s suttog
Búgó hangja, kínkeserves élvezetekről beszél
Harag, Gyűlölet, Önzés
A harc élvezete
A fájdalom élvezete
Ő az ki velem van mindig
Ki szeret mindig
Karmaival belémváj
s én élvezem ahogy sötét jeges vérem
Végigfolyik karjaimon, testemen
Hangja szerelmes, s búgó
Érzem igazát, és tudom
Ő sosem hagy el
Belenézek szemébe
S elveszek a vágyában, az erejében
Tekintete maradék szívem mélyéig hatol
Hangja érzéki s igaz
De ekkor, hirtelen
Szívem dobban egyet
Dobban, és dobban
Érzem hogy van
És érzem h most itt ennek vége
Összeszedem maradék erőmet
Melyet egy mély erő hajt
Kitépem magam Szeretőm karjaiból
Érzem ahogy vérem szétrebben
S látom a Démont kinek karja nemrég
Még lelkem istápolá
Szeme hirtelen felizzik
S látom benne magam
Mint értéktelen bábot
Kinek ha lehetett volna
Már rég elvágta volna drótjait
Hogy a maradék roncsot széttapossa
Szerelmes mosolya hirtelen ragadozónak vigyorává szélsül
Hangja keserédes és gyilkos élű
Mivan Kedvesem?
Hát nem szeretsz?
Hisz nélkülem semmi vagy
Én vagyok e világ
A Te világod valódi ura
Én vagyok ki erődet adja
Én vagyok TE
Lassan közelebb jön
Kimért kecses léptekkel
Mézédesen éles hangon folytatá
Senki nincs neked
Csak a harc, a vér, a gyilkos ösztön
Gyűlölsz, és félsz állandóan
Félsz a fájdalomtól, félsz mindentől
Gyűlölsz mindent
Gyűlölöd hogy szeretsz
Gyűlölöd hogy gyenge vagy
Túl nagy és gyenge a szíved
Had szabadítsalak meg hát kínodtól
S ekkor hús szakad, s csont roppan
A karmok mik gyermekként lelkem védték
Most szívemet marják
Érzem a forróságot, érzem a fájdalmat
Majd üresség
Fátyolos tekintetem utoljára Démonomra vetem
S látom miként dobbanja szívem utolsóit obszidián karmai közt
Majd elhalványul minden
És nem marad más csak semmi
Utoljára még hallom hűs szavait
Ez a világ, ez a lélek az enyém
Többé már nem Te birtoklod
Sose szolgálok oly urat ki nem elég erős
Gyenge vagy, mindig is az voltál
Oly gyenge s oly törékeny
Majd hangja elvész
S az űrön kívül nem marad más hátra…