álarcok

Ma este beszéltem egy barátommal aki jól ismer. sok mindenről beszéltünk, beszéltünk és beszéltünk. kiderült h olvaste a verseime látta arajzaimat és az is hogy jobban ismer mint bárki. Ennek most örülnöm kéne ujjonganom h szegény szerencsétlen Csabikát megértik végre:))) a baj csak az h csak szerette volna h ismerjen.. közel áll hozzám közelebb mint bárki..de mégis olyan istentelenül messze,annyira..valaki egyszer megkérdezte kit gyülölök annyira h ennyi erő ennyi energia szorult belém, hogy kit? magamat.. Annyit harcoltam h olyan legyek emilyennek mások akartak, okos, ügyes meg minden, annyira akartam h befogadjon a társadalom, vagy egyáltalán valaki elfogadjon. Nem sikerült.. sosem fog, úgy látszik kivülállónak születtem és annak is halok meg, de már nem érdekel a mai beszélgetés ráébresztett h ezek mindig álmok maradnak csak.. valaki egyszer azt mondta h ki tudom hozni másokból a jót, h segíteni tudok másokon, jót tenni. Hogy ott vagyok amikor kell meg h lehet rám számitani. De ez hazugság rohadt hazugság, átkozot olyan átkozott mint én, mint én.. milye ember az aki nincs ott a barátainak mert sokszor nem voltam, lassan már a szívem is olyan kemény lesz mint a testem. lassan már nem érzem amikor a szeretőm hozzám ér, nem érzem a szelet az arcomon. és nem amiatt mert olyan kemény vagyok testileg eddig azt hittem.. nem, azért van mert a lelkem egyre érzéketlenebb, egyre fásultabb,egyre kegyetlenebb. A vicces álarc melyet hordok már nagyon fáj, mert a személyiségem része, én vgyok részben.. de mégiscsak egy álarc. Mindig azt hittam h ez lesz a legjobb az álarc már nem lesz többé álarc, de nem így lett. és ez gáz hogy tudnék másokon segíteni másoknak jót adni tenni ha a magamon se tudok segíteni, ha belül ennyíre keserű és rideg vagyok. Hogy tudnék mosolyt csalni az emberek arcára ami a leghöbb vágyam ha én magam nem hiszek benne, ha én magam is sírok belül, üvöltök, tombolok, és mégis egy nevetséges álarc mögé bújok. röhej, na pá nyávogó vége