télfarkas dala

Messze fenn, hol az örök hó az úr
Hol tél uralja a tájat
S jégbe vorítja a tájat
Jégvirág az ablakon
Zúzmara a fűvön, fákon
Mint páncél mely örök fagyra, s szépségre
Kárhoztatá fogjait
Eme jégbúrkon kívűl, a szendergő világban
Megcsillan a nap itt is, ot is
S mosolyával deríti e zordon tályat
Nemes sugarait tükörként
Veri visza fényes orcájára
De nem sokáig, mert fú a rideg
Északi szél, ki örökké keserű
S fehér fellegek, mint mennyei armada
Köverik szörnyű parancsát
Ellilan hát a nap, látván erejét
A elmegy oda hol szívesebb fogadtatás vár reá
S jönnek a zordon északi felhők
Mint gigászok kik roppant lépteikkel
Magát az anyaföldet is remegésre késztetik
A súlyúk is van, nem is könnyű
Hót s jeget cipelnek bendőjükben
Északi szél súgja cudarul
Tegyéte le s könyeb súllyotok
S bár tudják igaz mit uruk mond
Nem szívesen hajtanak felyet
Mert büszke népség a hófelhő
Igy hát vita, s eképp vihar keletkezék
Rémséges csat Úr és úr között
S haragjuk az égbe száll
Hangjuk dörgés, fegyverük villám
Melyel hasítják az eget, s földet
A harc folytatódik míg a nap felettük
Búsan el nem sétál, h nyugovóra térjen
S átadja helyét hedvs hugának a holdnak
Ki ezüst ruhájában jön, h mindig szép, és kivánatos legyen
Arca gyönyörű, de szeszélyes
Mindig változik, hol kerek mint egy sajt
Hol durcás s nem mutatja
Néha megmutatjs míly éles is nyelve, éles sarlúvá hajolva
De utána igazságot is ád, mer nei az fontos, s féligmutatja
Gyönyörű orcáját mint mindig, most is így jár
De órcáján nyoma sincs jó kevnek
Hisz mit lát legott?Milyy fellegek csatáznak
Kecses lába alatt? beborítván szeretett anyja destét hóvak,faggyal
Haragra gerjed hát a éjjkirálynő
Mert Ő az ki is lehetne más
S mérgének hangot is ad, süvölt
Hívja gyermekét, a télfarkast
S szavára, dallamára jöny szeretett gyermeke
Léptei nyomán megremegnek a hegyek
Bundája mint a szűz hó mely teliholdkor esett
A melynél fehérebet s tiszábbat szűziesebbet nem látot még ember fia
Kék szeme haragtól villan, s roppant agyarait kimutatja
S kérdi, dús farkával csapkodván
Mért hivattál anyám?, mi tett késztetett erre?

Nézd egyermekem! öleli át gyengéden anyja

Nézd hogy ezek az oktondiak mily ostobák

Harcolnak s haragjukban elpusztítanak eget, földet

Óó oly buták, nem ismerik fel mit tesznek

Önzésükben és haragjukban nem érzik tetteik sólyát

Tégy hát rendet én gyönyörű gyermekem

Menj s tudasd velük nemtettszésem

S nyisd fel szemüket az igazságra

Légy igazságos és kegyes

Menj hát az istenek hírével gyermekem

S öleléséből kiválván útnek indul télfarkas

Anyja utolsó szetetteljes símítással futtatta végig kezét

Gyermeke hibátlan bundáján

Suhant hát télfarkas, haragja mint jeges villám

Alászállt a felhőkbe, azoknak is a közepébe

S a felhők megrettentek, roppant hangja hallatán

De gőgjükben azt hitték hogy nem ellengél

Villámaikkal súlytották, melyek hegyeket vágtak ketté

De azok szertefoszlottak nemes bundályán

Mely szinte sugárzott a zordon fellegek közt

Havukkal akarták lábáról ledönteni

De lába szilárdan állt, s megrendíthetetlenül

De fegyos havukat lerázta bundájáról mintha pelyhek lettek volna

Ezüst karmaival léghusukba mart,

Csilloró agyaraival síró darabokat tépett ki hótestükből

Vilámos szórtak, és havat fújtek de mindhiába

Télfarkas erejét nem tudták legyőzni

Ekkot jöt az északi szél, fagyos hangjával próbálta télfarkast

Térdre készeríteni, a mgdésra késztetni

Pusztulj fenevad, kit a hold szült pusztulj!

Süvítette rettenetes raragjában a szél

De télfarkas csak állt, és nem mozdult egy szemernyit sem

A szél bundájába mart,fülébe menmt, s orrába vágott

De télfarkas kitartott, és visszavágott

Tépték hát egymást, mint két titán

S a sértett felhők is harcoltak, bőszen, és büszkén

A döhöngés mely létrejött nagyobb volt mint bármely vihat

Mit eme fölt látott valaha

Villámok vágtak, hó s jég daráltak, fút a halálos szél

Húsba vájt és csontba metszett

Mettszőn és ridegen, igralmat nem ismerve

De télfarkas kitartott, egytől eggyig fogytak ellenfelei

Sebeiktől vérzőn, böszkeségüktől tépázottan

Nem volt ki megállhatott rettenets reje előtt

Végül a felhők szertefoszlottak, sértetten és legyőzötten

Elmenekültek mind, vert had módjára, kiket dicső ellen múl felül

A Holt mosolygó arca beborította at északi jég egét

Már csak az északi szél állt ellen, keserün és átkozódva

De télfarkas őt sem kímélte, belémart, s harapott, karmolt és hasított

Rideg bőrét szaggata, fagyos húsát rombolta

Megfutamodott hát az északi szél is

Keserű szavakkal szidalmazta télfarkast

Légy átkozott bestia kit a kold magáénak mond,légy átkozott!!

S elsuhant vissza északra, nyomában sebeiből folyó dércseppek

S télfarkas csak állt és nézte, győzedelmesen és nemesen

Sebeit miket a jég mart belé már gyúgyultak

Felnézett anyjára, szeretettel és áhitattal

Győztem anyám, igazságot szolgáltattam

Azok kik vakok voltak s büszkék,megtanulták, hogy útjuk átkozott volt

Anyja szeretetel, büszkeséggel nézte gyönyörű gyermekét

Köszönöm gyermekem, köszönöm, bölcs voltál és győzedelmes
Télfarkas felnézet, bundája fénylett mint a legszentebb, legtisztább hó

Ezüst karmai csillogtak, s agyarali közt zúzmarás szellő jött ki
Dús bundája rengett mozdulatainál, és boldogan lengette dús, bozontos farkát

Füle hegysen ívet s éles hallású, orra az ég felé emelve

Szeme kéken villant, mint az észeki égbolt, melyen csillag suhan által

Majd dalba kezdett, dalba mely minden élő szívét megérinti

S dalát tovavitta a szél, a fű, a fa, és mi emberek

A dal mely a tavasz kezdetét jelentette, és jelent ma is

Dala nyomán, virágok nyílnak, és fák bimbóznak

Mert ez télfarkas dala